Büntetés hatása a személyiségfejlődésre

A legtöbb szülő és nevelő fejében nagy valószínűséggel nem realizálódik teljes mértékben, hogy lényegében minden pillanatban, minden megnyilvánulásunkkal és gesztusunkkal pozitív vagy negatív megerősítésben részesítjük gyermekünket. Minden percben, amit a gyerekünkkel töltünk, folyamatosan és a legtöbb esetben önkéntelenül, tudattalanul reagálunk a viselkedésére és érzelmi megnyilvánulásaira. Ezek a reakciónk aztán befolyásolják a gyerek személyiségfejlődését, érzelmi és akarati életét, és persze viselkedését, konkrét tetteit is.

Mindannyian szeretnénk lelkileg is egészséges, boldog, a társadalomba sikeresen beilleszkedni képes, önmagát hasznosnak érző, a problémákkal hatékonyan megküzdő felnőttet nevelni gyerekeinkből.

Sokan követik saját szüleik nevelési elveit és módszereit, vagy épp ellenkezőleg, megfogadják, hogy ők nem fognak így bánni a gyerekükkel. Aztán van, hogy hiába szeretnénk másként csinálni, olyan mértékben ivódtak belénk ezek a tapasztalatok, hogy bár nem értünk velük egyet, mégsem tudunk másként tenni.

De akkor mégis mit lehet tenni?
Egy kis tájékozottság a témában, némi átgondolás, sok esetben a józanész, vagy épp a megérzéseinkre való hagyatkozás sokat segíthet.

A gyerekek már elég korán, csecsemőként megtanulnak sok mindent. (Sőt ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor már a méhen belül is tanulnak, például megismerik és meg tudják különböztetni az anyukájuk hangját mások hangjától.) Próba-szerencse alapú tanulásnak nevezzük, amikor a különböző viselkedési minták későbbi előfordulását a korábbi rájuk adott reakciók határozzák meg. Vagyis ha a gyerek pozitív megerősítéssel találkozik, akkor az számára azt jelenti, hogy „Igen, ezt kell csinálni!”. Ha negatív a visszajelzés, akkor az pedig értelemszerűen az „Ezt nem szabad csinálni!” megállapításhoz vezet.

A gyerekek első céltudatos viselkedésére a szülők kénytelenek gyakran korlátozással reagálni. A kúszó-mászó baba gyakran kerülhet olyan helyzetbe, ahol akár magát, akár a környezetét veszélyeztetheti. Ennek megfelelően a szülők igyekeznek minél előbb megtanítani, hogy mit nem szabad csinálni. Viszont ha a gyerek túl sok ilyen korlátozással találja magát szemben, akkor az káros lehet arra, hogy hasznosnak és tevékenynek érezze magát. Még ha a féltés és óvás is az, ami a szülőt motiválja, akkor is rossz hatással lehet a gyerek énképének és önállóságának fejlődésére. Ezt a problémát viszonylag egyszerűen csökkenthetjük, ha a gyerek számára biztonságos, gyerekbarát környezetet alakítunk ki, ahol nem kell folyton korlátozással szembesülnie. A gyerekek természetes módon kíváncsiak és érdeklődők, igyekeznek felfedezni a környezetüket, tehát ha számára is elérhető közelségben hagyjuk a nászajándékba kapott, gyönyörűen csillogó kristályvázát, akkor bizony ő azt meg akarja majd vizsgálni egészen közelről. Mi lehet az? Mire lehet jó? Talán lehet-e gurítgatni, mint a labdát, vagy rázni és dobálni, mint a csörgőt?

Akárhogyan is próbálkozunk a gyermekbarát környezet kialakításával, akkor is mindig lesz egy-két dolog, amire kénytelenek leszünk korlátozással, vagy akár büntetéssel reagálni. De milyen a jó büntetés? Mikor van rá tényleg szükség?

Az első reakciónk minden helyzetre érzelmi alapú. Ezért is szokták mondani, hogy mielőtt bármit tesz az ember, számoljon el háromig. Az észnek, a tudásnak szüksége van némi időre, hogy aktivizálódjon, hogy használható legyen. Ez érvényes a gyerekeink tettére való reagálásnál is. A szülő is emberből van! Ő is sok esetben először dühös, sértett, megbántott, csalódott vagy elkeseredett. Ahhoz, hogy tudatos választ adhasson az eseményekre, lehet hogy szüksége van néhány másodpercre, vagy akár percre. Ilyenkor nyugodtan lehet időt kérni, vagyis nem kell azonnal eldöntenünk mindent, jogunk van lehiggadni és tiszta fejjel átgondolni.

Amit először érdemes megnéznünk, hogy mi volt a gyerek valódi szándéka? Mi motiválhatta az adott viselkedésre? Én abban hiszek, hogy a gyerekek alapvetően jók és ártatlanok. Hogy akármilyen buta dolgot is tesznek, nem rossz szándék vezérli őket, nem a másik bántása az elsődleges céljuk! Agresszív viselkedés esetén szinte kivétel nélkül szorongásos problémák szoktak meghúzódni a háttérben. Olyan levezetetlen feszültségek, amikkel a gyerek nem tud mit kezdeni. Tehát ha még én is büntetem egy ilyen helyzetben, akkor kevéssé valószínű, hogy azt segítem elő, hogy a problémáinak megoldására más módot tudjon találni. Nagyon sokszor a gyerekek csak törődésre és figyelemre vágynak, de azt tanulták meg, hogy a mai rohanó világban főleg akkor figyelnek rájuk, ha valami olyasmit tesznek, ami nem éppen helyénvaló.

Ha valami véletlen károkozás történt, akkor egyértelmű, hogy nem vonom felelősségre, hiszen baleset bárkivel előfordulhat. Elmondom természetesen, hogy legközelebb óvatosabbnak kell lennie, de biztosítom afelől is, hogy nem haragszom rá.

Akármilyen nem kívánt viselkedésre is reagálunk, mindig ügyeljünk rá, hogy a tettet és ne a gyereket minősítsük! Amennyiben a gyereket kezdjük el címkézni, olyan negatív énképet alakítunk ki benne, aminek már ő is úgy gondolja, hogy része az a sok rossz dolog, ami vele történik. Akinek sokat mondják, hogy rossz és buta, az valóban azzá is fog válni. A gyerekek saját magukról kialakított képüket az alapján építik fel, hogy milyen visszajelzéseket kapnak a környezetüktől.

Sok esetben a tett már magában hordozza a büntetést, tehát nincs szükség még külön, extra büntetésre. Például a gyerek, aki tönkreteszi a kedvenc játékát, szerintem megkapta a magáét érte, nincs rá szükség, hogy még a szülő is leszidja, vagy megbüntesse. Más helyzetekben is, ha például a szülő előre figyelmezteti valami miatt a gyereket, de az nem hallgat rá és megy a feje után, és végül a szülőnek lesz igaza és a gyerek tényleg pórul jár, akkor nem kell még külön kioktatni a gyereket, aki már egyébként is megtanulta a leckét! Ilyen helyzetekben a szülő dolga, hogy megfelelő érzelmi támaszt és menedéket nyújtson a csalódott, elkeseredett gyereknek, nem pedig hogy kijelentse „Én meg mondtam előre! Bárcsak hallgattál volna rám! De így kellett neked, ezt akartad?!”. Az ilyen helyzetek remek lehetőséget teremtenek a szülő és gyerek közötti érzelmi kapcsolat és bizalom erősítésére, hogy a gyerek azt érezhesse, nem tud olyat tenni, ami miatt a szülei ne szeretnék.

Ha úgy ítéljük meg, hogy a helyzet márpedig büntetésért kiállt, akkor az alábbi tényezőket kell még figyelembe vennünk. Lehetőség szerint minél kevesebb idő teljen el a tett és a büntetés között. Minél kisebb gyerekről van szó, annál kisebb a valószínűsége, hogy ha nem azonnal intézzük el a dolgot, akkor egyáltalán emlékezni fog rá, hogy pontosan mi is történt, miért is kapja a büntetést. Bár kutatások bizonyítják, hogy minél intenzívebb a negatív visszajelzés, annál hatékonyabb, azért ne felejtsük el, hogy túlzó reakciók esetén a gyerek a büntető szülőtől fog félni és nehezebben kapcsolja össze a viselkedését és annak következményeit. Nagyon fontos tényező a büntetővel való kapcsolat. Sokkal hatékonyabb a viselkedésmódosítás, ha szereti és elfogadja a gyerek a személyt, akitől a negatív megerősítés érkezik. Sok esetben extra büntetésnek számít a szülő csalódottsága is, hiszen a gyerek egyik legnagyobb vágya, hogy megfeleljen szülei elvárásainak. Az alkalmilag, következetlenül alkalmazott büntetés inkább megerősítésként hat a negatív viselkedésre és mivel kiszámíthatatlan a gyerek számára, így fokozza a tehetetlenség érzését és fásult viselkedést okoz. Az egyik legfontosabb tényező a magyarázat, amit a büntetéshez, vagy egyáltalán a nem kívánt viselkedéshez fűz a felnőtt. Ennek köszönhetően megnő az esélye, hogy a gyerek megértse, mi volt a gond a viselkedésével és tudja legközelebb, mit ne tegyen, esetleg hogyan másként viselkedjen. Sokszor tapasztalom, hogy gyerekek, akiknek problémás a magatartása, rendszeresen csak olyan visszajelzést kapnak, hogy „Ne rosszalkodj!”, de azt senki nem mondja meg nekik, hogy pontosan mit ne csináljanak. A gyerek nem gondolatolvasó, távolról sem biztos, hogy tudni fogja, a felnőtt éppen most pontosan mire is gondolt.

Felelősségteljes felnőtteket szeretnénk nevelni, akik tisztában vannak vele, hogy a tetteiknek következménye van. Hát akkor ezt az elvet tartsuk szem előtt akkor is, amikor büntetést szabunk ki. Próbáljunk olyan büntetést találni, ami összefüggésben van a nem kívánt viselkedéssel. Például ha az el nem készített házi feladat miatt szeretnénk megbüntetni a gyereket, akkor legyen az a feladat, hogy nem csak a mait, de az elmaradtat is meg kell csinálni. A gyereket valószínűleg az motiválta a házi feladat el nem készítésére, hogy szeretett volna valami másra több időt szánni. Visszaüt a dolog, mert emiatt később viszont többet kell dolgoznia. Ebből tehát lehetősége van megtanulni, hogy inkább azt a keveset megcsinálja minden nap, mint hogy egyszerre többet kelljen. Másik fontos szempont, hogy amennyire csak lehet, a jóvátételre próbáljunk koncentrálni. Vagyis a gyereknek jóvá kelljen tenni a kárt, amit okozott. A legjobb, ha magát a gyereket kérdezzük meg, hogy szerinte hogyan lehetne jóvátenni? Fájdalmat, kellemetlenséget vagy kárt okozott másnak, próbálja meg kárpótolni érte. Tapasztalataim szerint, ha a gyereket megkérdezzük, hogy milyen büntetés lenne jó szerinte az aktuális vétségért, akkor általában sokkal komolyabbat választanak, mint amit a szülő tenne. Ez sok esetben irreális és rendkívül nehezen betartható, ami viszont későbbi kudarcok forrása lehet, ezért a szülő dolga, hogy ilyen esetekben a realitások talajára visszahúzza a helyzetet.

A nem kívánatos viselkedés kedvenc játék, tablet vagy okos telefon elvételével történő büntetése nem biztos, hogy szerencsés választás (kivéve, ha a tett kapcsolódik hozzá). A gyerekeket általában érzelmi kapcsolat fűzi bizonyos játékaikhoz, dolgaikhoz, amiknek az elvétele komolyabb érzelmi megterhelést jelenthet számukra, mint amekkora büntetést valóban szeretnénk adni. A számítógépes és más elektronikus játékok játszása pedig remek feszültség levezető forrást jelenthet, aminek az elvétele, vagy komolyabb korlátozása a gyerekben további feszültséget és ennek megfelelően problémás viselkedést eredményezhet.

Minden résztvevő számára biztonságot jelent, ha egyértelmű és mindenki számára ismert, egyszerű és betartható szabályrendszer határozza meg a dolgokat. A szabályok közös kialakítása és kölcsönös betartása nagyon fontos. Mert bár a családban a gyerekeket neveljük és nem a szülőket, azért érdemes abban is megállapodni, hogy amennyiben szülőnek nem sikerül – saját hibájából kifolyólag – betartani az ígéretét, akkor rá nézve annak milyen következményei vannak. Csak azért, mert én vagyok a felnőtt, korábban születtem és magasabbra nőttem, nem azt jelenti, hogy én vagyok itt az, aki megmondja a tutit, aki hibátlan, vagy aki mentesül tetteinek következménye alól. A szabályrendszer jó dolog. A szabályok olyanok, mint a kerítés: nem csak minket korlátoznak, de biztonságot és védelmet is jelentenek. Ha a gyerek nem tapasztal korlátokat, vagy azt látja, hogy azok folyamatosan változnak, akkor ő is állandóan próbálgatni fogja, hogy most éppen hol vannak, meddig lehet most elmenni? A jó szabályrendszer kevés, egyszerű és egyértelmű szabályt tartalmaz. A gyerek akkor értette meg a szabályt, ha saját szavaival azt vissza is tudja adni. Nem mint a papagáj szajkózza vissza a szülő által elmondott szavakat! Amíg erre nem képes, addig nem fogja tudni betartani sem. A jó szabályok igazodnak a gyermek életkorához és aktuális fejlettségéhez is.

A viselkedés minták kialakításában növeli a hatékonyságot, ha a negatív viselkedés elmaradását pedig pozitívan megerősítjük. És ezzel el is érkeztünk a megerősítés másik formájához a pozitív megerősítéshez, ami pedig a következő cikk témája lesz.

©2019 by Marietta Feketene Zsigo. Proudly created with Wix.com